(...)
“Hajasbaba lesz”. Erre a mondatra már nagyon közel éreztem azt, hogy szülők leszünk.
(...)
17 óra 20 perc, öt órányi vajúdás után. Fiú. Hatalmas, tágra nyilt szemekkel és nagy hajjal.
David rögtön felsírt és kíváncsian nézeledött a szülőszobában. Annamari kitisztította a légútjait, és már repült is hozzám a pici fiúnk. Hihetetlen érzés volt. Egy csöpp kis ember. És a mienk. Fel sem tudtam fogni a történteket. Nagyon boldog perceket töltöttünk együtt a babával, ezzel az édes kis lilás színű, vizes, de meglepően tiszta emberkével (magzatmáz nyomot is alig lehetett felfedezni rajta). Ezután az apukáján volt a sor, hogy elvágja a köldökzsinórt. Sikeres művelet volt. Majd egy gyors fürdetés, méregetés és öltöztetés következett. A fürdetés ismét apás feladat volt. Persze még Annamari tartotta a babát, de Endre lelkesen simogatta vizes kezével a picit. A méreckedes 3650 grammos és 54 cm-es eredménnyel zárult. Szép számok, teljesen normális, kifejlett egyed… Azt hisszem, hogy jól tettük, hogy nem aggódtuk túl az előrejelzéseket, miszerint hatalmas babára számíthatunk. Valamit nagyon elmértek.
Míg rajtam az utómunkálatokat végezték, a baba a kis kórházi bevásárlókocsiban feküdt, és apuájával nézték egymást. Dávid olyan tagra nyílt szemekkel nézelődött, mintha hónapok óta erre edzett volna. Láthatóan nyitott volt a külvilágra. Ez azok után igen biztató volt, hogy pár perccel korábban a pelenkázó asztalon egy nagy fityisszel üdvözölte a nézőközönségét. Feladatuk végeztével orvosunk és szülésznőnk magunkra hagyott minket.
Ismerkedtünk egymással. Dávid szopizott. Már az első perctől kezdve nagyon ügyesen csinálta. Mi pedig csak néztük Endrével, hogy ki is érkezett a mi kis családunkba.
